A napokban hivatalosan is bejelentették, hogy véget ért a koronavírus-járvány harmadik hulláma, a betegséggel szemben való védekezés azonban mit sem veszített aktualitásából. A múltunknak, jelenünknek és a közeli jövőnknek már biztosan része a koronavírus. Alig van közöttünk olyan, aki személyesen vagy éppen hozzátartozója, ismerőse révén ne lett volna közvetlenül vagy közvetve részese a betegségnek. Több tízezer egészségügyi dolgozó a kórházak covid-osztályain hosszú hónapokon át testközelből küzdött az emberéletekért a kegyetlen kórral. Közéjük tartozik a Debrecenben élő Dr. Horváth Zsolt neonatológus, csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos, a Szent Lukács Görögkatolikus Korai Fejlesztő és Gyermekrehabilitációs Központ vezetője, négygyermekes családapa, a Szent György Egyházközség képviselő-testületi tagja, aki 2021. április 25-én a közösségért végzett szolgálata elismeréseként vehette át az egyházközség által 2016-ban alapított Szent György-díjat. Horváth Zsolttal beszélgettünk szolgálatról, hitről, személyes tanúságtételéről.
Önnek és családjának élő, aktív kapcsolata van a Szent György-templom
közösségével. Feleségével és négy gyermekükkel vasárnaponként rendszeres résztvevői a szentmiséknek, így egyértelműen feltűnést keltett, hogy telik-múlik az idő és nem látni Önöket a liturgiákon.
2020 novemberétől kéthetes periódusokban a nyíregyházi Jósa András Oktatókórház covid intenzív osztályán dolgoztam. Mivel így állandó veszélye volt annak, hogy megfertőződöm, illetve hordozója lehetek a vírusnak, ezért a templomi miselátogatás túl nagy kockázatot, konkrétan életet veszélyeztető kockázatot jelentett, mivel átadhattam volna másoknak a vírust. Nem csak arra nézve jelentettem veszélyt, aki a padban mellettem ült, hanem közvetve is, hiszen ha a mellettem ülő is hordozó lesz, akkor tovább tudja adni a vírust. A családommal egyetértésben úgy éreztük, hogy az élet védelme érdekében ezt a nagyon nehéz döntést meg kellett hozzuk és egy időre távolmaradtunk a szentmiséktől.
Debrecenben élő neonatológus, csecsemő-és gyermekgyógyász szakorvosként hogy került Nyíregyházára a covid intenzív osztályra?
2003-2019 között a Debreceni Egyetem intenzív koraszülötti részlegén dolgoztam, ahol évente százas nagyságrendben újszülöttet, valamint koraszülötteket kellett lélegeztetni elsősorban a tüdő éretlenségéből, érettebb újszülötteknél pedig fertőzésekből adódó esetekben. Nagy odafigyelést igényel ez a típusú lélegeztetés, mert a baba később egy életen keresztül ezzel a hetekig lélegeztetésre szoruló tüdővel fog élni. Ezért igen hangsúlyos rész a koraszülött intenzív kezelésben a lélegeztetési stratégia. Másfél évvel ezelőtt azonban munkahelyet váltottam, a koraszülött-, újszülött- és gyermekrehabilitáció és -fejlesztés területén kezdtem dolgozni. Tavasszal, amikor leálltak a halasztható egészségügyi ellátások, a mi intézetünk is bezárt, így jeleztem a Jósa András Oktatókórház intenzív osztálya vezetőjének, akit több mint 20 éve ismerek, hogy szívesen beállok hozzájuk dolgozni, ha szükség van rám. Anno pályakezdőként Nyíregyházán gyermekorvosként kezdtem dolgozni, melynek része volt az intenzíves gyakorlat. Arra az időre nyúlik vissza baráti kapcsolatunk Dr. Szűcs Attilával, a kórház orvosigazgatójával, akivel korábbi kötetlen, baráti találkozások alkalmával sokszor beszélgettünk arról, hogy a koraszülöttek légzési elégtelenségének ellátásában alkalmazott kezelésekben van olyan terület, amely átemelhető lenne a felnőtt ellátásba. Amikor jeleztem neki, hogy beállnék az intenzívre, elfogadta a jelentkezésemet. Némiképp bonyolította a helyzetet, hogy Debrecenben a gyermekrehabilitációs intézet vezetőjeként nem tehettem meg, hogy folyamatosan távol legyek, így kéthetente Nyíregyházán vettem részt a kórházi intenzív osztály munkájában, kéthetente pedig Debrecenben vizsgáltam a problémás újszülött gyermekeket.
Egy orvos, aki eddig az emberi életek világrajövetelénél bábáskodott, koraszülött gyermekek életéért küzdött, hogy élte azt meg, hogy felnőtt emberek életben maradásáért kellett nap, mint szembenéznie a halállal?
Nem könnyű a koraszülött intenzív munka sem. Ott is a legnagyobb örömöt az jelenti, mikor jól alakulnak a dolgok, gyógyulni kezd a kicsi. A legnehezebb pedig elveszíteni őket. Egy évben úgy 10-20 körül van az elveszített kisbabák száma. A legnagyobb részük extrém koraszülött félkilós kisbaba, de ritkán előfordul, hogy nagyobb, érettebb babák is meghalnak különböző okokból. Míg a koraszülött intenzív osztályon sok száz beteg közül 10-20 babát veszítettünk el, a covid intenzíven pont fordított volt az arány, sokkal kevesebb volt a gyógyultak száma. A covid-osztályon eltöltött hónapok alatt haldokló felnőttek életének, utolsó napjainak lettem a részese. Láttam, hogy az ápoltak életében a koronavírus-fertőzés éppolyan váratlan esemény, mint egy koraszülés, vagy egy oxigénhiányos állapot egy újszülött esetében. Hiába tudta mindenki, hogy világjárvány van, de arra senki sem gondolt, hogy ha megbetegszik, ennyire súlyos lehet az állapota. Rendkívül nehéz része volt a napjainknak, mikor a reménykedő, de kétségbeesett családdal tartottuk a kapcsolatot. A legmegrázóbb volt, mikor a halálhírt kellett közölni, majd látni, ahogy a hozzátartozók az elvesztett szerettüket búcsúzva körbeülik. Gyerekek, fiatal kamaszok az édesanyjukat vagy épp az édesapjukat… Rettenetesen nehéz pillanatok voltak.
Hívő, keresztény orvosként hogy élte meg ezeket a küzdelmeket, sorsokat?
Napi vendég volt a halál és naponta vesztettünk el embereket, de a gyógyulásba vetett hitünk nem kopott meg, annak ellenére sem, hogy tudtuk, várható a halál beállta. Érzelmileg semmiképp sem fásultság, hanem éppen a végtelen küzdeni akarás jellemezte az egész osztályt. A legsúlyosabb állapotban a lélegeztetettek voltak, akik mélyaltatott vagy izomrelaxált állapotba kerültek. Nekik előzetesen, a gépre kerülés előtt el kellett mondanunk, hogy nem megy tovább lélegeztetés nélkül az állapotuk navigálása. Ez rendkívül nehéz pillanat, hiszen azt közöljük ilyenkor, hogy ettől kezdve valaki más küzd értük, helyettük. Nagyon sokan hálásak voltak. Sok ember viszont a kétségbeesés, a reménytelenség szavaival, könyörgéssel válaszolt, vagy azt mondta, tudja, hogyha ez történik, már nincs visszaút…
Amikor a hozzátartozókkal beszéltem, tudtam, hogy egész nap ez az egyetlen rövid hívás jelenti számukra a kapcsolatot szerettükkel. Nagyon röviden össze lehetett volna foglalni számukra a mondanivalót: nem változott semmi, lényeges javulás nincsen… Ám egyfajta azonosulásra, a szenvedésben való osztozásra adott számukra lehetőséget, amikor próbáltam mindenről részletesen beszámolni… Arról, hogy alakult a lélegeztetés, hogy alakult a táplálás, milyenek a laborváltozások, milyen kezelések vannak folyamatban, mik a terveink, mik az egyes lehetőségeink, ha rosszabbodik az állapot… Próbáltam élettel megtölteni a szavakat, hogy ne rövidre zárjuk a mondandót. Elmondtam, hogy mi mindent csinálunk a beteg körül, hogy a hozzátartozó bele tudja magát képzelni a helyzetbe, mintha itt lenne mellette…. Koraszülöttet, újszülöttet ellátó orvosként évtizedeken át nagyon sokat beszélgettem a szülőkkel, és láttam, hogy mennyire fontos és kardinális része ez az ellátásnak. Kulcskérdés, óriási segítség, hogy a gyászt viselhessék, és ott legyenek kitartóan a gyermekükkel. Lehet, hogy ebből jött ez az egész.
A covid-osztályon minden alkalommal, amikor egy kórtermet vagy az új pacienseket megkaptam, mindig úgy éreztem, hogy az életé lesz a győzelem! Hogy ők most tényleg meggyógyulnak és hazamennek! Szívesen mondanám azt, hogy a kollegáimhoz képest lelkileg én könnyebben viseltem, hiszen én hiszek az örök életben, a túlvilágban, de nem tudom ezt mondani. Keveset beszéltünk egymással az érzéseinkről, így nem tudom, a kollegáim hogy éreztek.
Az egyes osztályokon vállvetve, orvosi teamekben dolgoztak. Hogy élték meg az egészségügyi dolgozók a frontvonalban eltöltött hosszú hónapokat?
Az orvoskollégákkal minden egyes alkalommal becipzároztuk magunkat, kezes- lábas védőruhát, fejvédőt, maszkokat, több rétegben kesztyűket, lábzsákot, pajzsot vettünk fel. Én, ha bírtam, akkor egész nap evés, ivás, mosdólátogatás nélkül… Azt gondoltam, elég, ha letoljuk az orvosi szobában a maszkot, és ha a kolléga hordozó, én is hordozó leszek. Hiába vagyunk bebugyolálva egész nap a betegek mellett, ha egy pillanatban kinyitjuk a kapukat… Próbáltam úgy feltölteni magam élelemmel, hogy egészen a műszak végéig ne kelljen kimenni. Ezért is volt kevés időnk arra, hogy egymás közt a saját dolgainkról beszélgessünk, hiszen a kórtermekben a betegekre fókuszáltunk a teljes jelenlétünk során.
Belülről láttam ezt az egészet, és tiszta szívből, őszintén mondom, hogy az orvos kollegák nagy tisztelettel álltak az élethez. Ugyanazt a küzdelmet láttam minden betegért, azok korától, nemétől, intellektusától, viselkedésétől függetlenül ugyanolyan odaadással és nagy szorgalommal csinálták végig. Voltak az orvosok közt, akik nem állandó dolgozói voltak az intenzív osztálynak, például háziorvosok intenzíves szakorvosi végzettséggel, akik ugyanúgy belevetették magukat a munkába. A szakdolgozók jelentős része nem intenzíves szakápoló volt korábban, nekik rengeteg új dolgot meg kellett tanulniuk: a gépek kezelését, az infúziós pumpa használatát, a lélegeztető géppel kapcsolatos szerelékes dolgokat, a gyógyszerek precíz kimérését, kiszívását, az adagolás szempontjait. Bele kellett jönniük és nagyon nagy szorgalommal meg kitartással próbáltak megfelelni. Persze akadt, aki nem bírta a nyomást, szinte belebetegedett. Ők visszamentek az általános osztályra. De, akik az első két-három hetet kibírták, azok nagy odaadással folytatták mindvégig. A legfontosabb az volt, hogy nekünk is túl kellett élni és hogy segítsük a betegek túlélését. Amikor pedig sikerült valakit a gépről leszoktatni – és sokszor gégemetszésen keresztül, de újra kooperációba lehetett velük kerülni – az nagyon nagy élmény volt! Közvetíteni számukra, hogy telefonon keresztül mit üzent a család, hogy én mit mondtam róla, aztán az ő reakcióját visszamondani a telefonba… Talán az ilyen pillanatok nélkül nem tudtuk volna végigcsinálni.
Hogy fogadta, hogy a Szent György-templom képviselő-testülete, melynek Ön is tagja – távollétében és az Ön tudta nélkül, idén egyhangúan Önnek ítélte a 2016-ban alapított Szent György-díjat? Tóth László plébános a díjátadón kiemelte, hogy az Ön vállalásában megjelenik Szent György küzdeni akarása, aki szembe száll a sárkánnyal, és le akarja győzni, akár még élete kockáztatásával is. A díj átadásával pedig az Ön személyén keresztül gondolnak mindazon társaira az egészségügyben, akik küzdenek, akik hősiesen helytállnak a kiszolgáltatott betegek mellett, az életért.
Először azt gondoltam, hogy nem veszem át a díjat, hogy nem érdemlem meg, mert a közösségért végzett szolgálat az, amiért évekkel ezelőtt megalapította a képviselő-testület. Ezt az évet pedig épp az jellemezte, hogy eltűnt a templomból a családom, a fiaim nem ministráltak. Tóth László atya szavai viszont megnyugtattak, mert arra utaltak, hogy nem kizárólag engem akarnak ezzel a díjjal elismerni, hanem mindazokat az egészségügyben dolgozókat, akik ebben a nagyon nehéz időszakban – amelyet történelmi pillanatnak is lehet hívni – nem hátráltak meg, hanem ugyanúgy végezték a munkájukat, mint előtte. Ez nem csak a covid-osztályokra kirendelt, önkéntesekre vonatkozik, hanem mindenkire az egészségügyben, aki ellát betegeket, aki fogadja a fejfájással, vörös szemmel, izomfájdalommal küzdőket, akikről aztán nagyon sokszor az derült ki, hogy igen, koronavírus-hordozók. Mindazokra, akik a saját egészségüket is kockára téve vállalták a veszélyeket. Úgy gondoltam, hogy az ő nevükben veszem át a díjat. Szimbolikusan én kapom, de valamennyi egészségügyben dolgozó, vagy épp a plébániánk kötelékében élő kollégának szóló nagyon szép elismerés ez a díj.
A vírushelyzet a plébániát is sújtotta, nyilvános szentmisék nem voltak, nem ünnepeltünk hónapokig. Amikor eljött a díj átadásának időpontja, úgy éreztem magam, mint egy születésnap, vagy egy névnap alkalmával. Ha a közösségünk azt gondolja, hogy igenis összetartozunk, és ki akarjuk fejezni a szeretetünket, akkor ezt visszautasítani, és azt mondani, hogy ebből nem kérek, úgy gondolom, a szeretet ellenében lenne, és ezt nem szabad, nem lehet megtenni.
Mi a covid üzenete az Ön számára?
A földi életünk is szent, egyszeri, megismételhetetlen, értékes, ezért mindent meg kell tenni, hogy megóvjuk. Tudjuk, hogy mindegyikünk meghal és eljön ezen a földön az utolsó óránk, de annak az órának méltónak kell lenni az élethez. Helyet kell hagyni a sóhajnak, hogy „Uram bocsáss meg és fogadj Magadhoz!”. Ebben a járványban nagyon kevés hely jutott a méltó halálnak. Aki az életet próbálta menteni, nem csak a földi életet próbálta menteni.
A másik üzenet, hogy egymás nélkül elveszünk. Mindegyikünknek más az útja, más a teendője, de ha nem a másikért teszünk, akkor nem csak ő, hanem én is elveszek. Érdekes, hogy ezt meg is lehet fordítani, mégis ugyanaz a jelentése: amit magunkért teszünk, a másikért tesszük, amikor magunkra vigyázunk, másra is vigyázunk, amikor magunkat mentjük, másokat is mentünk.
A harmadik üzenet a családra és az Egyházra vonatkozik: a katakombákban lett nagykorú az egyházunk. Ne féljünk tőle, hogy a székesegyházban nem szólt az orgona, üresek voltak a padok, nincs víz a szenteltvíztartóban… Az otthonokban csendben, várakozva ünnepelt az Úr választott népe.
– Papp Erika-