Egy megpróbáltatásokkal, állandó munkával, sok szenvedéssel teli élet rendszerint megkeményíti az embert. Veréb Sándorné Borika nénire, aki egykor a józsai római katolikus egyházközség kántoraként is szolgálta Istent és a közösséget, mégis vidám, közvetlen, emberszerető, mélyen istenhívő asszonyként emlékeznek. De honnan volt annyi energiája kapáláshoz, festéshez, orgonáláshoz, színjátékhoz, verseléshez; honnan volt lelki tartása? Borika néni családja a közelmúltban bocsátotta rendelkezésünkre azt a régi kéziratot, melyen lejegyezte megpróbáltatásokkal teli életét, melyek hitéről tanúskodnak. Szavait tettekre váltó következetességgel valóban tanúságot tett Istenről és az ő Igéjéről, hogy az valóban mindannyiunk számára örömhír legyen.
1922. január 1-én születtem Hajdúsámsonban. Lehettem két vagy hároméves, amikor a jó Édesapám a térdén ültetve összefogta a két kis kezemet és úgy tanított imádkozni. Sokszor karjában éneket dúdolva, ringatva altatott, és amikor elaludtam, óvatosan betett a magasan vetett ágyba. Leeresztette az ágyterítőt, hogy sötét legyen, majd kiment kapálni. Amikor már egy kicsit növögettem, akkor meg a hátukon vittek ki a földekre, ott építettek nekem egy kunyhót, a földre pokrócot terítettek és oda fektettek. A bátyám oda-odajött és vigasztalt: ne sírjak, mert itt kapálnak a kunyhó előtt. Én voltam a kedves szüleimnek a tizedik gyermeke; a bátyám, a néném és én hárman maradtunk életben, a többi kicsi korában meghalt. Én voltam az utolsó, a „vakarék”.
Szép szokás volt a nagy uradalomban, hogy a lakodalomba a nép nagy részét meghívták. Ez alkalomra sok üres kalácsot sütöttek és felkaréjozva tálakra tették. Akik nem voltak hivatalosak az esküvőre, azok is elmentek megnézni a menyasszonyt, és ekkor a háziakból néhányan elindultak a kalácsos tálakkal kínálni a nézelődőket. Édesapám engem vitt a karján. Amikor közeledett a kalács hozzánk és megláttam, már nyújtottam is a kezem mondva: „Adjál! Adjál!” Amikor odaért a tál hozzám, vettem egyet, azt áttettem a másik kezembe, megint nyújtottam a kezemet és mondtam: „Adjál, adjál!” Nevették is, akik látták! Mondták, hogy jó „spór” lesz ebből a kislányból, még a holnapról is gondoskodik. És ez így is lett!
Aztán felszálltak az esküvőre menők a szekerekre, a hátsó szekérre a zenészek. Ahogyan elindult az eleje a menyasszonnyal, a zenészek ráhúzták a nótát: „Magasan repül a daru, sej fenn az levegőben, a vőlegényt, a menyasszonyt most viszik az esküvőre.”
Dr. Hadházi Zsigmond úr nagybirtokán volt Édesapám 15 évig dohánykertész. A méltóságos úr királyi közjegyző és főispán is volt. Három fia és két lánya volt. Igen Istenfélő ember, nagyon jó gazdánk volt. Tisztelte és becsülte a dolgozóit. Az úrfiaknak és a lányoknak volt szép teniszpályájuk, ahova mi elmentünk labdát szedni. Ezért almát, gyümölcsöt kaptunk, aminek nagyon örültünk. Gyümölcs ugyanis a tanyán csak a bekerített kastély kertjében volt, amihez nem férhettünk hozzá. De körülbelül két kilométerre a tanyától, ahogyan elértünk Debrecen szélihez, az országút két szélén voltak fehér, fekete és tüdőszínű eperfák. Rá-rávetettük magunkat mi gyerekek, és két-három literes ételhordóval szedtük az epret. Egy 80 éves bácsinak (Imre bácsinak hívtak és a hodályban lakott, mert a menye nem tűrte meg a házában) én vittem először epret. Szerette, mert puha és édes volt. Reszkető kezével jóízűen ette és azt kérdezte: „Mi ez jányom? Igen jó!” Aztán megtörölte zsebkendőjével a száját, és úgy hagytam ott. Ez minden alkalommal így volt, amikor hoztunk epret.
Később, mikor már tarló volt aratás után, akkor szedret jártunk szedni. A tanyasi gyerekek is megtalálták a módját, hogyan jussanak gyümölcshöz. A kertnek magas drótkerítése volt, de a diófa nagy ágai kihajlottak, és amikor a dió megérett, ezekről kifelé hullott, amit mindig felszedtünk. Nem bánta az uraság. Amikor meg szüretkor meghívott a kertész úr segíteni, akkor a pengő mellé kaptunk almát is.
Ritka jó család volt az uraság. Mindenki szeretett ott lakni. Amikor már bírtunk, akkor mentünk a kertbe kapálni, amiért pénzt kaptunk. Ezzel boldogan szaladtunk haza szüleinkhez. Mentünk napszámba a határba is: szénát gyűjteni, répáról a barkót szedni (mert leette volna a levelét) és így napszámpénzt kaptunk. Édesapám ezekből vette magának télire a csizmát és felakasztotta a fogasra. Mindennel előre gondoskodott, ha pénzhez jutottunk. A dohányból csak a számoláskor volt pénz, amikor leadtuk. Egy kis házra gyűjtöttek arra az időre, ha már nem bírnak majd dolgozni, hogy beköltözhessenek a faluba. „Szép gyerekkor jöjj vissza egy szóra, őszi rózsa, fehér őszirózsa”. Szerettük a gyerekekkel egymást, mindig kitaláltunk jó játékokat és szeretve játszadoztunk.
Elérkezett az iskolába menetel ideje, ekkor hat éves voltam. Tanyán laktunk és az iskola Józsán volt, öt kilométerre az uradalomhoz. Debrecen szintén öt kilométerre volt a tanyához. Nagyobb egyházi ünnepeken oda jártunk szentmisére. Az út földes volt iskolába menet a fasor mentén. Esős időben volt olyan víztócsa, ami belepte az egész utat. Csak a vízen keresztül lehetett továbbmenni. Volt közöttünk egy hatalmas fiú, és Édesanyám azt mondta neki: ha engem átvisz a nagy vízen, akkor ad neki két fillért! Nagyon kicsi voltam még: első osztályos. Már reggel hat órakor el kellett indulni, hogy nyolcra odaérjünk. Az iskolában mindjárt beiratkoztam a Kis Jézus Szíve Társulatba. Délután volt, amikor hazaértünk, utána készültünk a másnapi leckével. Azért hála Istennek, közepessel volt az év végi értesítőm ellátva. Amikor nyugdíjba ment az igazgató úr, elbúcsúzott tőlünk. Megcsókolta a homlokomat és azt mondta: „Ha egyik-másik tantárgyból gyengébb is voltál, a hittan mindig kitűnő volt és a szegényeket is szeretted!”
Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyik fiúék nagyon szegények voltak és nem volt neki benti füzete. Azt kérdezte tőle az igazgató úr: „János fiam, miért nem vesznek neked a szüleid füzeteket?” A fiú azt felelte, hogy nincsen pénzünk. Erre azt mondta az igazgató úr, hogy ha a jövő órára sem lesznek itt a füzeteid, akkor ki fogsz kapni! Az egyik osztálytársam éppen akkor költözött el, ezért a benti irkáit nekem adta. Mikor Jancsi harmadjára már a kikapást várta, én felálltam és azt mondtam: „Igazgató úr kérem szépen, legyen szíves odaadni Janinak azokat a füzeteket, amiket rám hagyott Nagy Erzsébet!” Nem kapott ki Jani, és így lett füzete.
A másik szegényszeretésem pedig az volt, hogy akik az elsősök, másodikosok közül jártak a népkonyhára, átjöttek a nagyobbakhoz, hogy együtt menjenek étkezni. Közben az egyik kicsi kikérezkedett az illemhelyiségbe. Nyitva voltak az ebédlő ablakai, és ahogyan a kislány kiment az ajtón, a nagy huzat becsapta az ablakokat. Az Igazgató úr begurulva mondta a kislánynak: „Megállj, bitang gyereke!” Én erre nagyon megijedtem, hogy most szegényke ki fog kapni, és mondtam a mellettem levőnek, hogy gyere, kérjük el a tenyerest! Jött is Bözsike és mentünk együtt a kislánnyal a színpad felé. Már akkor az igazgató úr is ott állott. Kérdezi tőlünk: „Hát ti mit akartok?” Mondtam: „Igazgató úr kérem szépem, amit a kislánynak tetszene büntetést adni, azt nekünk tessék adni!” Erre helyre küldött minket, de sem ő, sem mi nem kaptunk ki. Hát így szerettem én a szegényeket!
Volt több hatalmas platánfa a tanyán. A nagy legények vastag köteleket kötöttek rá, hintát készítettek kis deszkával, és vasárnap délután hintáztak a nagyobb fiúk és lányok. Aztán a gyerekeket is meghintáztatták. A bátyám engem is hintáztatott. Édesanyámék kint ültek a ház előtt és meglátták, hogy nagyon hajtja a hintát. Kiabált is, hogy: „Pista! Pista! Vedd le azt a gyereket a hintáról!” Ekkor már én is féltem és sírtam, de végül nem lett semmi bajom.
Az egyik családnak volt gramofonja. Kivitték a ház elé, hogy másokkal együtt is hallgathassuk. Hárman-négyen laktunk egy pitaron. Az ünnepeket (karácsony, névnapok) is megtartottuk együtt. Édesapám János, bátyám István volt. Ő megbeszélte a hegedűprímással, hogy jöjjenek ki a bandájával Édesapámat és őt megköszönteni. Erre a bátyám hívott lányokat, legényeket és mulatság lett belőle. A pitarban azonban lakott egy másik János bácsi is, és ő, valamint a szintén János nevű sógora is átjöttek felköszönteni Édesapámat a bátyámmal együtt. Szokás volt ilyenkor, hogy az idős emberek külön fizettek a zenésznek, hogy csak nekik húzzák a nótát, és csak ők énekeljenek. Kérték is Édesapámat, hogy ezt engedjék meg nekik. Jó barátok is voltak. Igen ám, csak hogy ők egy nótát kértek, de második, meg harmadik is lett belőle. A bátyám azonban a kis borocskás fejével nem tűrte, hogy a fiatalok nem tudnak mulatni. A zenészeket leállította, a bácsiknak meg az ajtót mutatta.
Édesanyám megharagudott a bátyámra, a kezében levő fakanállal meg is fenyegette. Az meg elvette tőle és a térdén kettétörte: „Tessék, Édesanyám, kettő lett belőle!”Már nagyobbacska lányka voltam, amikor Édesanyám Debrecenbe vitt, és a Szent Anna-templom Mária Társulatába beíratott. Szép előadásokat adtunk elő, amik nagy hasznunkra váltak. Fehér ruhánk volt. Egyszer, amikor ilyen fehér ruhában mentünk a kocsiúton kifelé a kövesútra, éppen az út mentén levő kukoricát húzatták a kocsisok. Az egyik sógorom kiabált ki nekem: „Borkám, énértem is imádkozzál! De nem tréfából, hanem igaz szívvel!” Hogy örültem! Jó közmondás az, hogy amilyen a gazda, olyan a munkás is.
1938-ban volt az Eucharisztikus Világkongresszus Budapesten. Az úr az intézője által tudatta a munkásokkal, hogy este mindenki menjen a kastélykertbe. Kivitték a rádiót az erkélyre és hallgattuk a világkongresszusi közvetítést. Egy más alkalommal – amikor Debrecenen vitték keresztül Szent István Jobbját az Aranyvonaton – hasonlóan hallgathattuk a rádiót. Áldott jó gazdánk volt.
Hat elemit és három gazdaságit végeztem. Amikor aztán vége lett az iskolának, szorosan Édesapám mellé kellett állni, mert egyedül birkózott az öt hold dohányfölddel. Ez volt az én középiskolám, mert a néném férjhez ment, később a bátyám is megnősült. Csak én vehettem a kezembe a nagy munkákat. Édesanyám nem sokat tudott segíteni, mert sokat betegeskedett, így elég volt neki a háztartás is. Hatvanegy éves korában halt meg. Édesapám még húsz évet élt velünk.
Tizenöt évig csináltuk a munkát, amíg Édesapám ki nem öregedett belőle. Nagyon értette a sorát, és meg is volt az eredménye. A szép és bölcs elbocsátó levelét még ma is kincsként őrzöm. Ekkor voltam én tizennyolc éves. Szép életet éltünk a tanyán, ott mindenki szerette, becsülte egymást.
Nekünk csak egyetlen szobánk volt, ezért amikor a néném férjhez ment, a dohánycsomózóban volt a lakodalom, mert szinte az egész tanya népét meghívták az esküvőre. A tanyai emberek közül sokan egymásnak sógorai, komái voltak. Szép békés élet volt ott, az uraság is megadott mindenkinek ehhez minden segítséget, ha hozzá fordultak. Egyszer, amikor már én is fűztem a dohányt, odajött hozzánk a hodályban. Édesapám minden évben elzarándokolt Máriapócsra szeptember 8-án, Szűz Mária születése napján búcsúba, ezt jól tudta a Méltóságos úr, és megkérdezte Édesapámat: „Hát aztán Öregem, megyünk-e Máriapócsra? Ha nem lenne pénze, csak küldje fel hozzám a kis feleségét és adok! Öregem csak menjen, ahogyan szokta!” Mondja Édesapám: „Köszönöm szépen Méltóságos úr, nem kérek pénzt, magam döntöttem úgy, hogy elmegyek!” A Méltóságos úr elköszönt és azt mondta: „Aztán énértem is imádkozzék, Öregem!”
Szép, példás, jóízű volt ott lakni! Nem nagyon cserélgették a lakóhelyet akkor az emberek, a legtöbb ott öregedett ki a munkából. Tizenkilenc éves voltam, amikor beköltöztünk a faluba, Józsára. Abba a házba, amit verejtékes munkával kerestünk. Mivel Hajdúsámsonban születtem és a gyógyszerész úrék is odavalók voltak, ismerték szüleimmel egymást. Amint megtudták, hogy beköltöztünk a faluba, mindjárt megkérdezte a gyógyszerész felesége, hogy elmennék-e hozzájuk bejáró dolgozónak. Édesanyám szívesen vette, mert nem akart a napszámosok közé engedni. Így mindjárt munkába is álltam. Kölcsönösen megfeleltünk egymásnak. Volt egy kislányuk, egyforma kisméretűek voltunk. Együtt jártunk a templomba is. Én beléptem az ottani ”Kalász Leányegyletbe”. Ott is sok szépet lehetett tanulni. Egyszer a vezető nővér kihirdette, hogy Budapesten van a Kínai Magyar Misszionárius Hivatal, ahonnan az egyik misszionárius atya a vezetőnknek postai levelezőlapokat küldött. Piros, fehér és zöld színűek voltak. Ezekkel lehetett gyűjteni pénzt a kínai pogány gyerekek megkeresztelésére. Én vállalkoztam rá és el is indultam a faluba gyűjteni. Amikor a gyógyszerész úrékhoz is bementem és elmondtam a kérésemet, azt mondta: „Magának adok Borika, mert maga jó helyre gyűjti a pénzt!” Miután készen lettem a gyűjtéssel, elszámoltam és átadtam a pénzt, a nővér felküldte Budapestre. Később a „Jézus Szíve Hírnök” havilapban értesített minket a misszionárius atya, hogy az általam gyűjtött pénz kilenc pogány gyermek megkeresztelésére volt elég. Ezért kaptam egy szép érmet és vele egy elismerő lapot.
A következő évben, 1942-ben férjhez mentem. Igazhitű jó urammal szentségi házasságban, hitben, reményben és békességes szeretetben negyven évig éltünk. Kis idő múlva tartalékosként behívták katonának Szolnokra férjemet, ahol két évig szolgált. Már éppen a frontra készültek, amikor beteg lett, megoperálták, majd leszerelték. Az alakulat többi katonája elment a frontvonalba. A Jóisten csodálatosan hazasegítette, a front helyett a családjához került, és amikor a frontvonal a mi falunkon vonult át, együtt bújhattunk a bunkerben férjemmel és a családommal. Legyen áldott érte a Mindenható!
Aztán lett segítségem a keresethez, és dolgoztunk tovább a családunkért. Öt fiunk és egy lányunk született Isten ajándékaként. Az első gyermek Sándor, őt követte Árpád, István, Borbála, János és József. Mivel a jó Édesapám is velünk akart maradni, így a hat gyerek, a két szülő és a nagyapa. Szépen megvoltunk együtt, de nem volt könnyű a gyermekek felnevelése.
Az Uram vasúti pályamunkásként dolgozott, kevés pénzt kapott. Én pedig napszámba jártam, ezen kívül lakásokat festettem a háztartás mellett. Mivel olcsóbban vállaltam a festést, mint a szakemberek, nagyon keresett lettem és nem győztem csinálni. Aztán a tsz-ben, a kertészetben dolgoztam. Volt olyan eset is, hogy este a tsz-ből mentem lakást festeni. Három helyiséget festettem ki reggel fél ötig, majd onnan egyenesen mentem ki a kertészetbe. Többször bejártam dolgozni Debrecenbe a Svetits Római Katolikus Leánygimnáziumba napi nyolc, majd később négy órában. Később a táppénzesek állandó helyettesítője lettem. Itt bizony sokat szolgáltam lánykoromtól dédimama koromig! Nem egyszerre, hanem ha a szükség úgy hozta. Muszáj volt, mert sok pénz kellett a gyerekek iskoláztatására. Két gyermekünk leérettségizett, a többi szakvizsgát tett. Ahogy elvégezték az iskolát, mindnek került párja és sorban kiszálltak, kiürült a „verébfészek”. Hatalmas feladat volt annyi esküvőt megtartani. Minden gyermekünk szentségi házasságot kötött. Tizenhárom unokám és tíz dédikém született.
Később, amikor már ketten maradtunk otthon a férjemmel, a prelátus úr hozott nekem egy felhívást. Szegedről kapta a püspök úrtól. Az állt benne, hogy a szegedi fogadalmi templomban kántorképző kurzus indul. Ha hívei közül lenne olyan, aki szeretné elvégezni, jelentse be és várják szeretettel a jelentkezőket. Öt hetes időtartamú volt a nyári szünetben. Én vágytam rá és mentem. Minden héten utaztam Szegedre. Csütörtökönként voltak az órák kilenctől délután négyig. Szerdán Józsáról indultam vonattal és Szegeden voltam este fél hétkor. A pályaudvaron szálltam meg a vasúti vendégszobában. Visszafelé pedig éppen éjfél volt, amikor a házunk előtt megálltam és bekopogtam az ablakon az uramnak, hogy nyisson ajtót. Másnap, pénteken pedig mentem Debrecenbe a Svetits Római Katolikus Leánygimnáziumba, hogy amit Szegeden leckét megkaptam, azt a Tisztelendő Nővérrel megtanuljam, és felkészülten mehessek a jövő héten ismét a tanfolyamra. Ekkor voltam negyvenegy éves. Négy éves volt a kurzus, de egy év után már Pestre kerültem az egyetemi templom szemináriumába, és a nyári kántorképző iskola további éveit is ott fejeztem be. Nagyon nehéz volt. Az oklevelet Lékai László aláírásával és pecsétjével kaptam meg.
A józsai Szent Család templomban ezt követően tizennégy évig tudtam szolgálni tudásommal az Istent és a híveket. Játszottam a négy szólamot, a szopránt, az altot, a tenort és a basszust, szívvel és lélekkel, kézzel és lábbal. De a fülemre megbénultam, mindkét szememet műtötték, ezért el kellett hagynom az orgonát. De légy áldott Istenem, hogy nagy családom mellett, ilyen körülmények között is megsegítettél, és elérhettem a célomat!
Most legidősebb fiam játszik a templomban. Istenem segítsd meg, hogy még sokáig tudjon szolgálni vele az égnek és a földieknek is!
1982-ben súlyos rákbetegségben meghalt az uram. Ekkor hatvannégy éves voltam. 1200 öl nemes gyümölcsöskertünk volt, amivel egyedül már nem bírtam. Eladtam és vettem egy 140 öles telket, arra építettem egy kis nyeregtetős házat. A szomszéd bácsi kőműves volt, ő segített felépíteni. A hétvégeken a gyermekeim is eljöttek. Akkor aztán oda kellett figyelni, hogy jó étellel, na meg itallal lássam el őket, mert e nélkül nem köt a beton! Az alapárkokat a fiaim kiásták, de a pilléreket, a tűzfalat mi is meg tudtuk csinálni. Éjszaka megtöltöttem vízzel a két darab kétszáz literes vashordót, hogy legyen miből dolgozni. Korán reggel megkavartam a nagy láda maltert, és mentem szólni Sándor bácsinak, hogy keljen fel, kész a malter! Sándor bácsi lassú mozgású volt, de nagyon szép volt a munkája. Áprilisban vettem a telket és szeptember elején már be is költöztem. A szemben levő szomszéd kovács volt, ő készítette el a vaskerítést. Sokan mondták is, hogy még férfinak is nagy dolog lett volna ötödik hónapra beköltöznie, nemhogy egy özvegyasszonynak! Nem is tudom hogyan bírtam, a Jóisten adott hozzá erőt! Tizennyolc évig laktam itt egyedül. Eközben egészségi állapotom annyira megromlott, hogy képtelenné váltam a ház fenntartására. Döntenem kellett további életemről. Az isteni gondoskodás idősotthonba irányított, így hagytam el a „verébfészket”. A Szűzanya a máriapócsi Szent Makrina Szociális Otthonban segített ismét otthonra találnom. Közelebb hozzá, hogy nyugodtabbak legyenek öreg napjaim!
Amikor a gyermekeimmel megérkeztünk a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek által fenntartott otthon udvarára, éppen egy rózsakert előtt álltunk meg. Kiszálltam a kocsiból és gyönyörködtem a szép virágokban. A kis kert közepén egy gyönyörű rózsa virított. Amint megpillantottam, hogy nem csak az a virág, hanem több gazszál is áll ott, megsajnáltam és mindjárt eldaloltam nekik: „Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni, elmondanád nékem milyen fájós fűben-gazban élni.” Megígértem nekik, hogy ha beköltözök a szobámba azonnal meg fogom őket kapálni. Attól kezdve nem engedtem egy gazszálat sem a rózsakertben. Nagyon szerettem csinálni. Később a rendház virágoskertjének utcafrontra eső részét is pártfogásba vettem. Nagyon szerettem a kerti munkákat is.
Több alkalommal színdarabokat adtunk elő az otthon lakóinak szórakoztatására. Ezek közül egyikből sem maradtam ki! Volt olyan kis színdarab, amit magam írtam. Többször meghívtak fellépésre minket a Sóstói Szivárvány Szociális Otthonba is. Legtöbbször értékes díjakkal tértünk haza.
Most nyolcvankét éves vagyok és öt éve lakom itt. Szeretek itt élni! Az intézetnek házikápolnája van, ahova minden reggel mehetünk szentmisére. Aki pedig ágyhoz kötött, azok a szobai hangszórón keresztül hallgatják azt. Nagyon jó az ellátás. Arra törekszünk, hogy minél szeretetteljesebb és békességes legyen a légkör. A családom is örül ennek. Gyakran meglátogatnak, de levélben is szeretettel informáljuk egymást. Karácsonykor már egy éve, hogy szívinfarktuson estem át. Volt még másféle kórházi kezelés is, most pedig elmeszesedett csípővel vagyok műtétre előjegyezve. De a szívem nem győz a jelenlétére figyelmeztetni.
Visszagondolva korábbi életemre az vigasztal, hogy bármilyen nehézséget is éltem át, bármit tettem, azt örömmel, Istenbe vetett hittel tettem. Köszönet jár érte Neki, mert Ö mindig segített. Csodával határos, hogy mi mindent kibírtam, és most mégis itt vagyok. Elfogyott az erőm. Már csak a hitből élek: aki Istenben bízik, az sosem csalatkozik. Elfáradt részecskéimmel ajánlom továbbra is Isten kezébe magam! Ha megjön a behívóm, jelenlegi otthonomból már csak Józsára, a jó uram sírhantjába fognak vinni. Bízom Istenben, hogy ott fogunk ismét találkozni édes Jézus vezetésével!
Máriapócs, 2003. szeptember 4.
Veréb Sándorné
Utóirat: Ha még engedi az időm, akkor folytatom az életrajzomat, hiszen ebből az írásból sok minden kimaradt. De nem jó már a szemem és az elmém is nehezen tud emlékezni.
Istenünk az életút folytatásának megírására nem adott módot, Borika nénit 2013. október 22-én magához szólította.
Összeállította: Dr. Bedő Zoltán & Papp Erika