Nyizsnyánszky Lajos 1931. július 14-én Ungváron született és ott végezte elemi iskoláit. 1942-ben Debrecenbe került és a piaristáknál folytatta tanulmányait. 1948-tól a Szegedi Hittudományi Főiskola előkészítőjében, majd a főiskolán tanult.
1956. június 17-én szentelték pappá.
Első szentmiséjét június 24-én a debreceni Szent Anna-templomban mutatta be. 15 évig szolgált káplánként: elsőként a Szent Anna-plébánián, majd Kőrösladányban, utána a debreceni Szent László-plébánián, majd Békésszentandráson, Endrőd-Kőrösladányban, aztán ismét a debreceni Szent Annán, végül a Szent László-plébánián.
1971-ben nevezték ki Derecskére plébánosnak, ahonnan 1973-ban ismét Debrecenbe helyezték: a Jézus Szíve templom plébánosa lett. Címzetes kanonok és esperes címet kapott. 1990-ben a józsai Szent Család templomot filiaként a Jézus Szíve plébániához kapcsolták, így onnantól kezdődően Lajos atya egyházközségünk plébánosaként is szolgálta Istent és a közösséget, egészen a 2001-ben történt nyugdíjba vonulásáig.
Az aranymiséjét már nem érhette meg, 2006. január 19-én szentségekkel megerősítve tért meg örök hazájába. 2006. január 30-án a debreceni Szent Anna-székesegyház altemplomában helyezték örök nyugalomra.
Egyházközségünk világi elnöke így emlékezik Lajos atyáról:
“1992-ben találkoztunk először egy téli estén egy közös ismerősünknél. Már az első pillanatban megkapó volt személyiségének sajátos, vibráló kisugárzása, kedves bölcsessége, egyszerűsége, műveltsége. Személyes kapcsolatunk akkor mélyült el, amikor a Jézus Szíve templomban Isten színe előtt megesketett bennünket és ezzel visszavezetett az Egyházhoz.
Ő valóban Isten gyermeke volt!
Gyermekként került Debrecenbe özvegy nagynénjéhez. Eleinte haza tudott utazni a nyári szabadság idején Ungvárra, de a világháború elszakította a szüleitől és a testvéreitől. A Debrecent ért bombatámadást követően édesanyja egy alkalmi lehetőséget megragadva eljött meglátogatni fiát, de döbbenetére a háznak ahol fia lakott, csak a romjait találta. A szomszédok semmit sem tudtak a benne lakók sorsáról. A kétségbeesett édesanyának pedig vissza kellet térnie Ungvárra anélkül, hogy megtudta volna: él-e vagy meghalt a gyermeke! Ezt követően évek teltek el, amíg a Vöröskereszt keresőszolgálata megtalálta őt. Nehéz idők voltak azok, édesanyja és húga éveken keresztül próbálkoztak útlevél-kérelemmel, míg végre 1956-ban sikerrel jártak, azonban Lali, akkor már Lajos atya, első miséjét lekésték.
Mint utólag kiderült, a bombázás elől oda menekült, ahol később végső nyughelyet talált. A Szent Anna-székesegyház altemplomában élte túl a támadást.
Béke veled, kedves Lajos atya! Álljon e néhány sor itt örök emlékedül!”
Bedő Zoltán